1. fejezet.

Sziasztok meghoztuk az 1. fejezetett! Reméljük tetszeni fog... Ez afféle bemutatkozó fejezett lesz. Ha tetszett írjátok meg nekünk! XOXO Bogiii, FallenAngel,  
(Dylen szemszöge)
Nem tudtam már, hogy mi a helyes, mikor egy angyalt öltem meg. Mind elszánt, utálkozó pillanattal búcsúzót az életétől. Egy sem könyörgött a kegyelemért, amit meg is adtam volna, talán, de ők "jobbnak" érezték maguk ennél is.
Felnéztem az égre és némán szédültem bele a felhők komor áradatába. Hamarosan esni fog és a vért elmossa. Nem marad semmi... csak nekem a tudat, hogy ismét gyilkoltam.
Felvettem a nedves fűről a bőrkabátom, majd mint aki jól végezte dolgát, a hátamra dobtam és vissza indultam a házhoz.
A tág terű rét egészen a közeli folyóhoz elért, míg másfelől az erdők vették körül.
Ezen a réten csak egy oda nem illő darabka volt és az a ház volt, amiben én és még másik három társam lakott. Mi voltunk a fekete pont, ami lezárt végleg egyes angyalok életét egy ideje.
Nem voltunk valami szerény, vissza huzoszkodó srácok.
Tudtuk milyenek vagyok kiújult hibáinkkal, amit a földi élet hozta elő belőlünk. Nem mindig, de el tudtuk fogadni, hogy afféle emberekké estünk vissza, akiknek szükségleteik vannak és ami a legrosszabb, hogy érező lények lettünk.

A kis faház az erdő mentén állt. Sötétbarna és napi 24 órában erdő illatot sugárzó épület. Az ablakokat koszos üveg fedte. Az ajtó pedig egy nyikorgó csődtömeg volt, amit már csak a lélek tartotta a helyén.
Régi ház volt és természetesen nem mi építettük, egy öreg favágóé volt, akinek se kutyája, se családja nem volt és halott őrangyal híján már ő sem húzta sokáig, így mi lettünk az új lakok.
Belépve a házba megcsapott a dohos illat. A nappaliba nyílott a bejárati ajtó, így egy lépés alatt a ház legnagyobb helyiségébe teremtem.
Belülről egészen máshogy nézet ki a ház. Rendesen volt bútorozva és még viszonylag rend is volt, de a falak régi illatát semmi nem fedte el.
A vörös kanapén az öcsém, Taylor feküdt. Valószínűleg elaludt. Nem érezte jól magát napok óta.
A srác csak 15 éves volt. Nagyon fiatal és túl jó, hogy bukott angyal legyen.
Szőke göndör haja volt, ami többnyire kék szemeibe lógott.
- Jó, hogy jössz, Peter úgy is hiszti rohamot kapott!- mondta fintorogva Jeremy, amint belépet a konyha felől
Jeremy és Peter afféle legjobb barátok voltak, akik sajnos akkor is mellettem álltak, amikor a saját bőrüket, azaz szárnyúkat kellett volna menteniük.
Jeremy 20, Peter 18 volt és teljesen egymás ellentettei voltak. Jeremy izmos, sportos alkatú srác volt, aki bármikor bárkinek vagy bárminek neki ment volna csak, hogy a szeretteit óvja.
Jeremynek szőke rövid haja volt és sötétkék szemei, amikbe ritkán tévedt sajnálat, vagy megértés.
Peter, közvetlen Jeremy mögött jött elégé morcosan.
Peternek fekete, kócos haja volt és magas, vékony teste. Okos srác volt és mindig kiállt az igaza mellett, míg nem kellett erőszakhoz nyúlnia.
- Csend. Menjünk a konyhába!- mondtam halkan, majd az öcsém felé biccentettem.
Jeremy unottan meghúzta a vállát, majd vissza sétált a konyhába. Szemét forgatva követte Peter, majd én zártam a sort.
A konyhában kissé rumli volt, talán mert Jeremy betévedt... de azért tűrhető volt az éget étel szaga.
Leültünk az asztalhoz és én fáradtan támaszkodni kezdtem, míg próbáltam ébren maradni.
- Egész este kint voltál?- nézet jelentőség teljesen rám Peter.
Bólogattam, miközben az abroszt bámultam.
- És elkaptad?- faggatott türelmetlenül Jeremy.
- El. Már csak 15 és az összes angyallal végeztünk!- jelentettem ki.
- A bosszú semmit sem old meg!- szólt mögülünk egy hang.
Mind a hang irányába fordultunk és a helyén Taylort pillantottuk meg az ajtófélfára dőlve.
- Hagyd a bátyádra öcskös! Ez nem a te sarad!- mondta Jeremy.
El tudtam képzelni milyen képet vág az öcsém, hogy nem mondtam ismét semmit. Megvédtem volna, de sajnos míg le nem számolok minddel addig nem gondolhatok másra.
Szédelegve a fáradtságtól néztem ki az ablakon a vihar felhőkre, amik közeledtek felém némán. Csak a szél fújt...

(Naomi szemszöge)
Az eső zuhogva hullt. Anya azt mesélte, hogy ilyenkor a természet sirat valakit. A szívem összeszorult arra a gondolatra, hogy valaki elvesztette az egyik szerettét, akárcsak én a szüleimet. Szerencsére nem sokkal utána kiderült, hogy van egy fél testvérem, Gabee, aki befogadott és most nála lakom New Yorkban.
Ahogy lekanyarodtam a főútról az iskola felé vezető útra, megjelent egy aprócska fénysugár, majd nem sokkal később megjelent az én személyes fénysugaram Gabee. Igaz, nem olyan rég ismerem, de ebben a két évben annyira megismertem, mintha egész életemben mellettem termett. Mikor nem volt senkim ő megjelent a színen, és mindent elmondhattam. Törődött egy 15 évessel, aki épp élete legnagyobb traumáján ment keresztül és mellettem volt, míg mindenki más csak sajnálkozó pillantásokkal illettek, de senki sem segített.
Leparkoltam az első helyre majd kipattantam a kocsiból Gabee ölébe.
- Gabee! Hiányoztál! Na sikerült keresni megfelelő öltönyt estére? Tudod, csak egyszer van egy évben Szent Iván éji bál.
- Igen. megvan hugi! Bent van a kocsimban. És a tied?- válasz helyett a csomagtartóhoz sétáltam és kivettem belőle egy ruhazsákot, ami egy fehér selyem ruhát takart.- Nagyon szép! Na, de én most megyek. Ashleyék bent vannak és nélküled nem tudják, hogy hogyan kell feldíszíteni a helyet. Szóval én a helyedben sietnék be és segítenék. Szia- nyomott egy puszit a homlokomra, majd elhajtott.
Bent káosz uralkodott. A lampionok a földön hevertek a lufik mellett. A tornaterem közepén egy vékony fekete hajú lány állt és idegesen pislogott, de amikor meglátott felvirult az arca. Ő volt Ashley a legjobb barátnőm.
- Hála az égnek, Naomi! Azt hiszem nekem ez nem megy. Segíts!
- Nyugodj meg, megcsináljuk- öleltem magamhoz és elindultunk, hogy kidíszítsük a helyiséget.
Haza fele bömböltettem a rádiót és úgy énekeltem teli torokból. A járókelők még így sem hederítettek rám. Biztos megszokták már New York zajait, hisz ez az a város, ami sohasem alszik, és aminek igen nagy a bűnözési rátája. De még így is jobban szeretem ezt a helyet, mint azt a kis falut, ahonnan jöttem, amikor Gabee felbukkant a színen, a temetésen.


A hó sűrűn hullott, ezzel is jelképezve, hogy milyen hangulatom van. Nem könnyű egy 15 éves lánynak elveszíteni szülőijeit, de számomra az életem végét jelenti. Itt vagyok a nagy világban anélkül, amire minden embernek szüksége van, az apácától kezdve a sorozatgyilkosig, mindenkinek: arra, hogy legyen valaki akire támaszkodhat. De nekem egy pillanat alatt ez is elszállt egy részeg sofőr miatt.
Utálom, hogy mindenki szánakozó pillantásokkal illet, nem akarom, hogy sajnáljanak, azt akarom, hogy legyen minden a régi és, hogy mikor felkelek, akkor megint palacsinta várjon az asztalon, amit Apa úgy imádott sütni és, hogy Anya nevetését újra hallhassam, hogy a kutyánk behozza nekünk az újságot, hogy a madár csiripelés újra vidám dalt éneket jelentsen számomra és ne gyász dalt. Azt akarom, hogy minden olyan legyen mint az előtt.
De ez sajnos lehetetlen. Már nem lesz semmi se olyan mint az előtt, mert itt vagyok... egyedül.
A temetésen, szinte mindenki sírt, hisz mindenki szerette Anyuékat. Az egész temető feketébe öltözött és egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak. De hiába ez a tömeg, ez sem hozhatja vissza őket, nem láthatják, hogy mennyien vannak itt csak miattuk.
Erre a gondolatra egy forró könny folyt végig az arcomon, majd még egy és ezt is követte számtalan. A vállam sírástól rázkódott.
A szertartás után mindenki odajött, hogy elmondja, hogy mennyire sajnálja, majd leléptek. Egyedül álltam a sír mellett, illetve csak azt hittem. Hallottam, hogy valaki mögém lép, de nem törődtem vele.
- Naomi? Én nagyon sajnálom, hogy ez történt és, hogy nem tehettem semmit.
- Hogy tehettél volna? A két kocsi közé ugrasz?- fordultam meg, hogy szemtől szembe magyarázzam el neki, hogy senki sem tehet róla, max. az, aki ivott mielőtt a volán mögé ült. De meglepődve néztem végig rajta, hisz soha életemben nem láttam még, de mégis olyan érzés fogott el, mintha mindig is velem lett volna.- Ismerlek?
- Nem hiszem. Én a féltestvére vagyok....
És ekkor mindent elmondott, hogy Apa elég nagy nőcsábász volt és bla bla bla... Megkért, hogy költözzem hozzá és, hogy had viselje gondomat. Persze egyből belementem, nem lettem volna képes még valakit elveszíteni, akit talán szerethetek...